„Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát. Lássuk be, a rossz fiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak! Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt. Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk. A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással. Esküszöm, nem értem magunkat. Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket. Csak mi őket. Ördögi kör ez.”

A fülledt délutáni levegőben, az épületek robosztus alakja tűzhelyként verte vissza a nap égető sugarait. A lágy szél még az árnyékos helyeken is felért egy hősugárzó teljesítményével. Az időjárás a bolondját járatta az emberekkel. Szeptember első napja volt, mely a meleg nyári hónapok emlékével lengte körül a várost. A vasútállomás megtelt nyüzsgő diákélettel és a türelmetlenül topogó lábbak és ideges szóváltások zajából vidám csevej szűrődött ki a nyári emlékek hangzatos sorolásával. A 9 és ¾. vágányon az öreg mozdony már indulásra készen állt és a fiatalok már elfoglalták helyüket a kabinokban. Az ablakokon kihajolva búcsúztak családjuk tagjaitól, akik a peronon állva integettek vissza. Ezekben a pillanatokban verekedte át magát a tömeg hálóján négy fiatal, akik futva próbálták elérni a vonatot. Minden lépéssel közelebb kerültek az ajtók felé és lelki szemeikkel már a kabinban ültek, kényelembe helyezve magukat.
- Ne maradjatok le! – az incselkedő hang tulajdonosa hátra se nézett. Pár lépéssel a többiek előtt járt és sietve lépett fel a mozdony egyik szerelvényére. Hosszú fekete haja hullámokban omlott a vállára, keretbe foglalva kipirult arcát. Vörösre festett tincsein megcsillantak a nap fényei, míg hatalmas kék szemeit a többiekre vetette. Szapora levegő vételek közepette támaszkodott az egyik korlátnak és alakját finoman engedte sejtetni a kopott farmer és a hozzá viselt laza póló. Nem tellett sok időbe, mire a másik három fiú is felszállt a vonatra. Lihegve dőltek neki a vékony falnak, majd miután kifújták magukat és elég levegőhöz jutottak lassan kihúzták magukat.
- Legközelebb nem velünk jössz! Hogy lehet ennyi időt eltölteni a fürdőben? - James szemében halvány idegesség csillant, miközben testvérének szegezte a kérdést.
- Ne engem okolj azért, mert a bejáratnál kifulladtál, különben is, veled ellentétben én ismerem és szeretem is a fésűt – vágott vissza, majd győzedelmes mosollyal karba fonta a kezeit maga előtt. Az éles megjegyzésre Sirius halkan felnevetett, majd barátja rosszalló pillantását látva inkább félre fordította a fejét és arcán széles vigyorral elemezte a mozdony falát.
- Mielőtt eldurvulnának a dolgok, javaslom, hogy inkább keressünk egy üres kabint – szólt közbe békítő hangon Remus, és habár ötletét nem követte ujjongás a társaság bólintott. Több vagont is végig jártak mire sikerült találniuk egy még üresen lévő fülkét. James és Sirius hanyag mozdulattal telepedett le az ülésekbe, hosszú nyújtózkodással helyezve kényelembe magukat.
- Annyira jellemző, mintha rajtuk kívül más nem is létezne.
- Mond Nina, ugye nem akarsz egész út alatt idegesíteni? – James türelmetlen megjegyzésére a lány csak elfintorodott. Kezeit kecsesen összefonta maga előtt, míg testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezte.
- Bár csábít a gondolat, épp elég időt töltöttem veletek. Inkább keresek valakit, akivel lehet beszélgetni.
- Helyes, menj csak! – James alig, hogy kimondta a szavakat, testvére már hallótávolságon kívül járt.
- Várj egy kicsit! Én is arra megyek – szólt váratlanul a lány után Remus, majd még visszafordult barátaihoz, és az értetlen arcokat látva felsóhajtott – prefektus vagyok… miért kell erre minden évben figyelmeztetnem titeket.
- Ez így nem teljesen igaz! Nem voltál minden évben prefektus – mondta vigyorogva Sirius, mire barátja csak egy szemforgatással válaszolt.
- Ha már úgy is járkálsz, nem figyelnéd meg nekem Lilyt? – kérdezte reménykedő hangon James.
- Egyrészt nem vagyok sem társkereső szolgáltatás, sem pedig titkos ügynök. De, ha szeretnéd, ide küldöm – nézet barátjára sunyi mosollyal, ismerve annak válaszát.
- Nem! Nem… majd inkább én megkeresem – hebegte némi zavarodottsággal a hangjában, majd hátát az ülés támlájának vetette és mereven tekintet ki az ablakon.
- Ahogy gondolod – Remus arcán még ott bujkált a hamiskás mosoly mikor utolérte a türelmetlenül várakozó lányt.
- Máig nem értem, hogy van türelmed hozzá – a kissé rosszallóra sikeredett mondat hallatán Remus csak vállat vont.
- Nem értelek titeket. Mikor otthon vagytok, egész jól kijöttök.
- Ebből látszik, hogy nincs testvéred – hangja komolyan csengett, mintha több száz év tapasztalata szólalt volna meg.
- Amikor ilyen hangsúllyal mondod, örülök, hogy egyke vagyok.
- Pedig azt mondják boldog ember lesz, akinek lány testvére van - a megjegyzést rövid csönd követte, majd mindketten jóízű nevetésben törtek ki.
- Erről csak Jamesnek felejtettek el szólni!
- Ez maradjon csak titok. Sok erőfeszítésembe került elhallgatni előle – mondta ördögi mosollyal az arcán, de nevetése elárulta a háttérben megbújó csipkelődés ártatlan mivoltát.
- Tőlem nem tudja meg – Remus, szavait alátámasztva komolyságot erőltetett az arcára. Tekintete elidőzött a fülkéken és a bennük megpihenő diákokon – azt hiszem, erre már az elsősök lesznek és üres kabint se fogunk találni.
- Te neked nem Lilyt kellene megkeresni?
- Ne kezd te is! Inkább folytatom a járőrözést – mondta egy halk sóhaj közben, majd sietve fordult meg és ugyan ezzel a lendülettel ütközött össze egy diákkal. Arca sápadt volt és barnás haja az arcába omlott az iménti találkozástól. A roxforti talár elfedte igazi alakját, de Remust egyből rabul ejtette a lány szürke szemének élénk ragyogása. Hosszú pillanatig némán állt a lány előtt és a tétovázása felkeltette Nina figyelmét. Arcán számító mosollyal lépet melléjük, majd hátba veregetve a fiút fordult az idegen felé.
- Azt hiszem azt akarta mondani, hogy nagyon sajnálja. Igaz? – pillantott fel a szeme sarkából, mire Remus lassan észhez tért.
- Igen. Sajnálom, nem figyeltem oda… és most, megyek – hadarta zavartsággal a hangjában, és egy visszafojtott lélegzetvétel közben elsietett.
- Nézd el neki, nem mindig ilyen – mondta mosolyogva, de amint belegondolt a szavaiba érezte, hogy nem teljesen fedik a valóságot. – Amúgy Nina Potter vagyok.
- Én Ana vagyok, Ana Moore.
- Azt hiszem mi már találkoztunk korábban, nem?
- De igen. A bájital órákon. A Mardekárba tartozom – hangja kimért volt és tekintete lassan a földre tévedt. Nina nem tudta hova tenni a lány hirtelen hangulatváltozását. Őszinte kíváncsisággal a szemében tekintet a mellette lépdelő szótlan lányra.
- Talán nem sok közöm van hozzá, de milyen a Mardekárban? – a kérdésre nem kapott egyből választ. Ana csak halkan felnevetett, de Nina érezte a kacajban megbúvó keserűséget.
- Hát, vannak jó pillanatok. De, hogy őszinte legyek nem érzem magam oda valósinak – a beletörődöttség hanyag mozdulatával vont vállat és egy pillanatra a mosolygós arc szörnyen fáradtnak és megtörtnek látszott. – A szüleim is varázslók, és ők is a Roxfortba jártak. Generációk óta mindenki a Mardekár asztalánál foglalt helyet. Így egyértelmű volt, hogy én hova kerülök.
- Ismerek valakit, aki szintén a szülei árnyékában él. Nem lehet egyszerű kitörni…
- Valóban nem, de kihasználom a lehetőségeimet – mondta határozott mosollyal, és a beszélgetés valahogy neki is új erőt adott. Úgy érezte bármeddig el tudnának csevegni. Olyan képességének tartotta ezt mely csak a saját iskolai házán belül nem működött. Elmélkedéséből hirtelen támadt hangzavar rántotta vissza a valóságba. A mögöttük lévő vagonból hangos szóváltás szűrődött ki.
- Még meg se érkeztünk a Roxfortba, de már kezdik a balhét – pillantott vissza az ajtó felé, amin nem is olyan rég haladtak át.
- Meg kell néznem mi történik, prefektus vagyok – szólt hátra csüggedt hangon.
- Veled megyek. Valahogy úgy érzem, találok ismerős arcot – mondta halkan felsóhajtva, majd követte Anát a másik szerelvényre ahol kis idő alatt sok diák gyűlt össze. Az év első pletyka témájáról senki nem akart lemaradni és szerették volna minél közelebbről látni. A heringjárathoz hasonlító vasúti kocsin Nina megpróbált a lehető legtávolabb maradni a tömegtől és az összetiprás lehetőségétől. Tekintete Anát figyelte, amint átverekedik a diákok gyűrűjén és elvész a sűrűben. Szemei fel- alá járkáltak, hátha meg pillantja a lányt, de hamar rá kellett jönnie, hogy erre igen kevés az esély. Megelégelve a helyzetet lassan fordult hátra, de a kiutat időközben újabb kíváncsi diáksereg lepte el. Minden erejét bevetve próbálta átsajtolni magát a tömegen és láthatóvá tenni jelenlétét. Tekintetébe lassan ijedtség költözött, ahogy szemei előtt összemosódtak az emberek körvonalai. Elkeseredettségéből egy erős kéz szorítása rántotta ki, ami a vállán pihent meg.
- Jamest kerestem, de nem hittem, hogy téged talállak – hangján őszinte meglepettség hallatszott, miközben sötét szemeit Ninára emelte.
- Sirius… gondoltam, hogy valamelyikőtök itt lesz.
- Ohó, szóval kerestél?
- Kellett volna? – kérdezett vissza élcelődve, mire Sirius arcán csak egy széles mosoly jelent meg.
- Nem tudom, téged mennyire érdekel ez a hepaj, de én többre számítottam. Úgy, hogy akár…
- Menjünk! – Nina meg sem várta, hogy Sirius befejezze a mondatát. Sejtette hova akar kilyukadni és jelen pillanatban semmit sem szeretett volna jobban, mint elhagyni ezt a vagont. Az egyértelmű kijelentés Siriusnak is elég volt. Szokásos mosolyával az arcán húzta ki magát, melynek Nina nem látta az értelmét. E nélkül is kellően kitűnt a tömegből és a különös, megfoghatatlan kisugárzása nem hagyta, hogy elvegyüljön a tömegben. Könnyed mozdulatokkal tört utat maguknak az ajtóig, és, ha Nina pár perccel ezelőtt nem próbálkozott volna ugyan ezzel, elhitte volna, hogy nincs is ennél könnyebb feladat. Amint átléptek az ajtón, egy másik vagonba Nina mély levegőt vett és vissza se tekintet a zsúfolt kocsira.
- Szóval, miért is kerestél?
- Kerestelek? – kérdezett vissza, majd arcára lassan ironikus mosoly húzódott. – Ohh, nem. Ne reménykedj.
- Akkor mit kerestél ott? – bökött fejével a mögöttük lévő kabin felé.
- Talán csak látni akartam melyikőtök kap először büntetést!
- Az már szerepel a terveink között. Több vázlat is készült arra az alkalomra. Ha így folytatod, talán téged is beleveszlek, mi a véleményed? – kérdezte viccelődve, miközben látványosan számolgatta az elkövetkező napokban rejlő lehetőségeket. Fél szemével sandított a lányra, aki csak a fejét rázva nevetett.
- Megőrülök tőled, és ez nagy szó! – mondta nevetve, miközben próbált nem figyelni a hirtelen felötlő rendbontó ötletekre.