„Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. Amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat, ordít érzelmei rabjaként. Ez van a szerelemmel - senki sem érinthetetlen. Annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja.”

Mire a vonat megérkezett a roxforti állomásra már sötétedett. Az égen hatalmas mécsesként pislogott a növekvő hold, melynek fényében az izgatott diák arcok csak még elcsigázottabbnak tűntek. Tekintetüket rabul ejtette a látvány, ahogy az iskola kolosszális tornyai és a falain játszadozó fények előtörnek az éj sötétjéből, ahogy rettenthetetlen tartással nyújtózkodnak az égbolt felé. A homályban meglapuló tornyok körvonalait halvány felhőfoszlányok burkolták sejtelmes hálóba, kísérteties összhangot csempészve az iskola látványába. Az elsősökből lassan kiveszett a képzelgés ereje, és egyre biztosabban látták maguk előtt a Roxfort varázslattal teli világát. Szemük nem győzte feltérképezni az újabb és újabb megfoghatatlan képet és agyuk lassan dolgozta fel az eddig átélt utazás felejthetetlen információit. Míg az első évesek az iskola magával ragadó varázsával küzdöttek, addig a visszajáró diákok lassan helyet foglaltak saját házuk asztalánál. A vonatút alatt elkezdett és felelevenített emlékek áradata mit sem vesztett kezdeti lelkesedéséből, és a hallgatóság sokasodása újbóli ismétlésre késztette a mesélőt. Az iskolatársak és a régen látott barátok viszontlátása mosolyt csalt még a legkeményebb arcokra is. A Griffendél házánál se volt ez másképp. A három jó barát immár ismét egymásra találva foglalt helyett a hosszúkás asztalnál.

- Na és tudtál beszélni Lilyvel? – kérdezte hosszas nyújtózkodás közben Sirius, majd arcát a kézfejének támasztotta.
- Hát elindultam megkeresni…
- Úgy érted nem is találkoztattok? – Remus értetlenkedő tekintetét látva James csak felsóhajtott és bosszúsan pillantott barátaira.
- Nem, valami balhé elvonta a figyelmét…
- Nem inkább a tiedét? – kíváncsiskodott tovább Sirius.
- Nem is baj, hogy nem voltatok ott. Az a kis jelent biztos nem marad következmények nélkül – mondta vissza emlékezve Remus, mire Sirius arcán széles vigyor jelent meg.
- Pedig én ott voltam… - súgta másik barátja felé, mire az halk kuncogásba kezdet.
- Tessék? – nézett értetlenül a barátaira Remus nem értve a vihorászás okát.
- Szóval ez évben is a fejedbe veszed, hogy nem csinálunk semmi szabálytalant? – hárított egy gyors kérdéssel Sirius, ügyesen elterelve barátja figyelmét.
- Több évi próbálkozás után azt hiszem rájöttem, hogy nem csak ti keresitek a bajt, de az is követ titeket.
- Még szép, nehéz volt elérni, hogy minden hova elkísérjen – James viccelődésén mindannyian jól múlattak, és még sokáig tudták volna folytatni a beszélgetést, ha az iskolai megnyitó félbe nem szakítja a terem lármáját, mely, ha kis időre is, de a még gondtalan nyári emlékek zsivajával árasztotta el a helységet. Az igazgató lassú mozdulattal emelkedett fel székéből, hogy tekintete végig pásztázza a még gondtalan diák arcokat. Alig, hogy megemelte kezét a fiatalok szinte egy emberként halkultak el, míg végül nem lehetett mást hallani csak a gyertyák olvadozását és az apró lángok ropogását. Az ünnepi beszédet és a megnyitót rövidre fogva vezette fel az este főbb eseményt. Az új diákok szorosan egymás sarkában sétáltak át az asztalok között. Tekintetükben érzelmük kusza világa látszódott. Az izgalom, a kaland, a remények és a félelem váltakozása, melyektől görcsbe rándult a gyomruk és a szívük kalimpált. A megannyi kérdés mely a fejükben motoszkált homályossá tette a látásukat, és melyekre választ csak a jövő adhat új reményekkel és lehetőségekkel vértezte fel szívüket. A beosztási ceremónia kezdeti izgalma, melyen tapintható volt a feszültség lassacskán szertefoszlott. A süveg által beosztott diákok lelkesen telepedtek meg ideiglenes családjuk asztalánál, és minden egyes új tagot hangos taps köszöntött. Miután az elsősök helyett foglaltak Dumbledore professzor végre elérkezettnek látta az időt, hogy a vacsora is az asztalokra kerüljön. Többre se volt szükség és mindenki előtt megjelentek a tálak és edények tele tömve mindenféle ínycsiklandó finomsággal, ami csak szem- szájnak ingere. A jó ízű falatozásba olykor vidám kacajok és hangzatos megjegyzések vegyültek. Az este végére a fiatalok jól lakottan nyújtózkodtak a padokon és arcukon látható volt a kellemes étel okozta pilledtség és az utazás fáradtsága. Az évnyitó lezárása és a pompás lakoma elfogyasztása után a diákok és az első évesek a prefektusok kíséretében foglalták el szobáikat lezárva egy újabb év első napját.

Az új nap reggele sokak szerint túlságosan is korán kezdődött. A nyári napok lazasága után komoly nehézségeket okozott testet és lelket rávenni az ébredés ceremóniájára. Így volt ezzel Sirius is, aki minden erejével próbálta megfékezni, hogy a nap első sugarai elérjék a tudatát. A reggel késleltetésére tett szándékát Remus sem könnyítette meg. Az ilyenkor szokásos rutin műveleteket szokatlanul hangos és felesleges mozdulatokkal bővítette ki, jelezve barátainak, hogy ideje lenne készülődni. James megunva társa szorgoskodását nagy lendülettel ült fel az ágyon.
- Ha azt mondom, hogy már fenn vagyok, abba hagyod a fel- alá mászkálást? – kérdezte indulatosan, miközben szemeit dörzsölte.
- És ezt a pokoli lármát? A hideg rázz tőle – dörmögte Sirius a párnájába és utolsó próbálkozásként magára húzta a takarót.
- Ha hajlandóak vagytok végre kikelni, akkor igen – Remus arcára győzedelmes mosoly húzódott, miközben halk sóhaj közben fordult az ajtóhoz. – Lent megvárlak titeket.
- Oké… mindjárt lent vagyunk mi is – ásította James, melytől szavai értelmetlen motyogásnak tűntek. Hosszú nyújtózkodás után végre kikecmergett az ágyból, és egy lendületes rántással húzta le barátjáról a takarót, aki hirtelen tolta fel magát a meggyűrődött plédről.
- Te kinek az oldalán állsz?
- Ha már én se aludhatok, legalább ne egyedül szenvedjek – vont vállat James, melyre barátja csak csüggedten felsóhajtott.
- Én is ezt tenném – mondta egy elcsigázott perc után és úgy tűnt lassan beindulnak az agyi funkciói.
- Biztos vagyok benne – felelte nevetve, majd némileg sürgetően hajította barátjához a talárját. Nem tellett sok időbe és a két tekergő elkészülve, de korántsem frissen és üdén sétált le a klubhelyiségbe. Barátjuk a kandalló előtt ült egy könyvel a kezében, melynek lapjain elmélyülten nyugtatta a szemeit.
- Már ilyen korán kezded? Még nem is kaptunk házit – szólalt meg váratlanul James, halkan osonva közelebb. Remus hirtelen összerezzent, és gyors mozdulattal csapta össze a könyvet.
- Tudom, téged máig meg lep, hogy ha valaki önszántából olvas – állt fel a fotelből és a kopott, cím nélküli könyvet az előbbihez hasonló heves mozdulattal ejtette a táskájának mélyébe. – Induljunk, mielőtt elkésünk az első óráról.
- Valami rosszat mondtam? – kérdezte Siriustól, aki vállat vonva tekintet barátjuk után.
- Hajnal van még, ne tegyél fel keresztkérdéseket – felelte egy ásítás közben, majd mindketten kiléptek a Kövér Dáma portréján és utolérve Remust csatlakoztak hozzá.

A kastély falai között a három barát a korai kellés gondolataitól próbált megszabadulni, de törekvésük, hogy ne egy élőhalottra hasonlítsanak nem sok sikerrel járt. Egyetlen mentőövük az első órában rejlett, melyet kinn a szabad ég alatt tartanak meg. A legendás lények gondozása soha sem tartozott a kedvenc óráik közé, de azért legalább hálásak voltak, hogy nem egy pince sötét, ablaktalan termében kellett végig gubbasztani. Amint leértek több ismerős arcot is találtak, közöttük akadtak lelkesek és olyanok, akiknek szintén nehezen ment a reggeli kelés. A várakozás közben halk duruzsolás hallatszott és csak egy-két hangosabb szó esett a csapatban.
- Még el se kezdődött a nap, de én már a végét várom – James fásult hangjából kiérződött a kedvtelenség, mellyel tudatlanul is rányomta pecsétét a napjára.
- Több pozitív gondolatra lenne szűkséged így kora reggel, bátyó – lépett a kis csapat közé Nina, akinek arcán széles mosoly húzódott. Láthatóan több energiával rendelkezett, mint testvére, pedig a reggeli készülődésre neki se jutott sok ideje. Haját kissé hanyagul fogta össze a feje búbjára, mely remekül visszaadta a családi köteléket közte és James között. - Sötét karma leng körül – súgta baljós hangon.
- Mi? Milyen karma? Egyáltalán mit keresel te itt? – kérdezte őszinte értetlenséggel és zavarodottsággal a hangjában.
- Karma… tudod. Ok-okozat. Tégy jót és veled is…
- Tudom mi az a karma! De ezt nem veszem be. Mit keresel itt? – ismételte meg előbbi kérdését kissé türelmetlenül.
- Hiszed vagy sem, idén lesznek közös óráink…
- Már csak ez hiányzott!
- Ezt én is hallottam, főleg a legendás lények gondozásából lesz több óra – szólt közbe Remus.
- És ez a hír tökéletesen igaz! – jelent meg a professzor alakja, mely nem sokkal emelkedett ki a diákok közül. – Köszönöm a hangzatos lelkesedést, ha kihümmögtétek magatokat, akkor gyertek közelebb – a tanár fellépet egy vaskosabb törzsdarabra, ezzel kompenzálva apró termetét. Bár hangja és megjelenése nem adott okot kisebbségérzetnek, szerette, ha nem neki kell felnéznie a hallgatóságra. Finoman fésült hajának egyetlen tincse sem lógott ki a szoros keretek közé igazított formából. Hegyes órán egy sötét keretes szemüveg ült, mely aránytalanul nagy külsőt kölcsönzött szemeinek és az alatta húzódó ráncoknak.
- Jól kezdődik a reggel – súgta barátjának Sirius, aki csak egy mély levegővétellel vette ezt tudomásul.
- Csupán a formalitás kedvéért Mason professzor vagyok. Minthogy már ismerjük, egymást a lényegre térek. Idén többször fogunk találkozni és az órák is nagyobb létszámban telnek majd. Ennek ne keressétek az okát, csak fogadjátok el. Az első feladatotok igen fontos lesz és az ez által megszerzett tudásotok máshol is nagy hasznotokra lesz. Párokat fogok kialakítani és pár hétig igen szoros együtt működésben kell majd dolgoznotok. Nem fog számítani, hogy ki melyik házban van és mivel a fiú-lány arány nem egyenlő, lesznek azonos… nemű párok – mondta némi kellemetlen szájízzel a professzor, majd hosszan végig nézett a diákokon. – Hogy pontosítsak fiúk, sajnálom. Ezzel kell majd beérnetek – célozgatott a számbeli fölényre, majd a kezében lévő papírokba merült, hosszan elemezve és többször is ellenőrizve.
- De, mégis mi lesz a feladatunk? – kérdezte James, nem figyelve a professzor elmélkedő arcára. Mason szemei idegesen rándultak meg. Nem szerette, ha közbe szakítják a saját óráján.
- A feladat Mr. Potter, hogy az abban a ládában található kis szőrcsomókat egészségben, de leginkább életben vissza hozzátok a határidő lejártával – a diákok egy emberként fordultak a mutatott irányba. Tekintetük összeszűkült az erőlködéstől, hogy kivegyék, hol kezdődik az egyik és hol a másik lény alakja. Vastag bundájukból alig látszott ki apró fejük, és kicsinyke lábaik egészen elvesztek a szőrme alatt.
- De… mik ezek? – kérdezte értetlenül és kissé hitetlen hanggal Ana.
- Ezek Brífek. Nem igényelnek különösebb ellátást, nincsenek nagy szükségleteik. Csak esznek és alszanak, viszont az nem mindegy, hogy mit és milyen mennyiségben.
- De, hogy lesz rájuk időnk, hogy, ha más órákra is be kell járnunk.
- Ha rájöttök a trükkjére, elérhetitek, hogy átaludja az egész napot. Kényelmesen elfér a zsebetekben, vagy a táskátokban szóval kifogásnak helye nincs! Viszont figyelmeztetlek titeket. Mindegyik lénynek más-más az ideális étel és az étel mennyisége.
- Szuper… és mi van, ha a kis izé nem éli túl? – kérdezte leplezetlen nem tetszéssel James.
- Annak eredménye meg fog látszódni a vizsgáidon Potter. Mellesleg minden egyes napról írásbeli feljegyzést kérek. Nem különösebben érdekel, hogy és milyen arányban osztjátok el a feladatot, de a felelősségen osztoztok.
- Na és, hogy lesznek a párok? – kérdezte kíváncsian Ana, miközben szeme sarkából olyan személyt keresett, akivel szívesen vállalná a feladatot.
- Máris sorolom és az órák további részében próbáljatok a párotok közelében lenni! – mondta figyelmeztető jelleggel, majd szemüvege felett a listába temetkezett. Miután meg találta az első párost a papíron lassan olvasta fel azokat és próbálta nyomatékossá tenni szavait hosszabb szünetekkel. Az elhangzott nevek tulajdonosai változó érzelmekkel vették tudomásul, hogy kivel kell majd osztozniuk ezen a feladaton. James arcán izgatottság jelent, meg amikor belegondolt, hogy a sors akár Lily mellé is beoszthatja, ám az újonnan jött lelkesedés hamar lelohadt, mikor a lány nevét más párhoz sorolták.
- Ne reménykedj, az öreg professzor nem szívlel minket – súgta barátjának Sirius, aki karba font kezekkel hallgatta a nevek áradatát és csak akkor mutatott különösebb érdeklődést, amikor egy közelebbi ismerősét hallotta.
- Remus Lupin párja a mardekáros Ana Moore – Manson rövid szünetet hagyott, hogy a két diák rögzítse az információt. Tekintetük egy pillanatra találkozott, melytől a lány úgy érezte arcát elönti a forróság, azonban a véget nem érőnek tűnő pillanat még is csak félbeszakadt. Remust barátai paskolták hátba, mint akinek nagy vigasztalásra lenne szüksége.
- Ez pech, haver – mondták nevetve, mire Nina sötéten szikrázó tekintetével találkoztak.
- Várjátok ki, hogy ti kit kaptok párnak! – zárta le a kellemetlen témát Remus, majd egy mély levegővétel után tekintete ismét Anára vetült, a többiek pedig kíváncsian és izgulva figyelték a professzort, aki lassan a névsor végéhez ért.
- Sirius Black és társa Nina Potter – olvasta tovább az egyre gyűröttebb papírt, és a páros hallatán Jamesnek nem sikerült visszafojtania egy feltörő kacajt, melytől magára vonta Manson figyelmét – és végül, James Potter és Perselus Piton! Remélem mindenki elégedett. Aki mégse az törődjön bele! – fejezete be végül a professzor és adott némi időt a hallottak megemésztéséhez.
- Remélem valamit rosszul hallottam… - motyogta maga elé James, még nem fogva fel a hírt, pedig barátai visszafojtott röhögcsélése egyértelmű jelnek volt vehető.
- Bocs pajtás. Ezt hívják pechnek – mondta komolyságot erőltetve hangjába Sirius, de az arcán lévő széles mosoly tovább virított.
- Ez tuti nem az én napom…
- Nem hát, hisz mondtam. A karma! – nevetett Nina, emlékeztetve testvérét a reggeli hangulatára.
- A karma utolért – viccelődött tovább Sirius, mire barátja mély lélegzettel próbálta lenyugtatni idegeit.
- Megőrülök tőletek! – mondta végül indulatosan, de arcán halvány mosoly jelent meg az alkalom adta lehetőségek végtelen tárházán gondolkodva.