„Milyen furcsa, hogy mi, emberek, ilyenek vagyunk. Amint hallunk egy történetet, máris behelyettesítjük a szereplőket, és magunkat is elhelyezzük a mesében. És az is milyen furcsa, hogy mások is, más korokban, más városokban éppúgy éreztek és éreznek, mint mi. Pedig mikor az ember szerelmes, azt hiszi, csakis vele történhet ilyen csoda, azt hiszi, más lelkében még sosem játszódott le ez a nagy boldogság és nagy szenvedés. A szerelem túlságosan összetett, fantasztikus és megmagyarázhatatlan érzés ahhoz, hogy beszélni lehessen róla. De benne él az ember minden mozdulatában.”
Az első nap végéhez közeledve az év eleji lelkesedés szép lassan csappant meg, ahogy a fáradt diáksereg az ódon falak közt kóválygott. Elgyötörte őket a gondolat, hogy mától kezdve véget ért a mámoros nyári napok szépsége és a különös varázzsal bíró édes semmittevés ideje. A kedvenc tanáruk, Manson professzor által kapott feladat a feje tetejére állította az iskola ritmusát. A házak közötti kapcsolat javítására szánt erőfeszítések egyik legmonumentálisabb terve azonban a diákok körében nem aratott osztatlan sikert és a kis szőrgombolyagok az órai munkákat is megnehezítették. Az előadások végére az iskola professzorai visszakívánták a hangoskodó lényeket a ládájuk legmélyére és ezzel a gondolataikkal nem voltak egyedül.

- Ez a legostobább feladat, amit csak ki lehetett találni. – James egész napos bosszankodása rendületlenül kitartott. A világ vége hangulatát olykor csöndes duzzogás váltotta fel.
- Nem tudom, szerintem aranyosak ezek a valamik. – Nina lelkes hangja csak még jobban bosszantotta testvérét, aki válaszra se méltatva ült le a Griffendél asztalához.
- Csak az a problémád, hogy Pitonnal és nem Lilyvel kell együtt dolgoznod. – Ült le barátjával szemben Remus.
- Ahogy a prof is mondta, fogad el. Végül is ennél rosszabb társat nem is választhatott volna – mondta vigyorogva Sirius, majd felkönyökölt az asztalra.
- Hé, Potter, most rajtad a sor! Légy jó mama és vigyázz erre az izére. – Jelent meg mögöttük Perselus, majd tisztes távolságból ideiglenes társához hajította a kis szőrcsomót.
- Finomabban! – szólt rájuk Nina együtt érezve a kis állat leendő sorsával. – Túl is kellene élnie titeket!
- Ne várj túl sokat a bátyádtól. – Fordult még vissza a tekergőkhöz Piton. – Mellesleg kell neki nevet adni. Találj ki valamit. – A túlságosan is flegmára sikeredett mondatát követően sietve igyekezett távolabb kerülni a griffendélesektől. Minden igyekezete és erőfeszítése mely arra irányult, hogy bezárkózzon a Mardekár és a maga kis világába, most egyszerre összedőlt. Frusztrált gondolatai azon esélyeit taglalták, hogy miképpen lehetne a közös házi feladatukkal együtt járó csoportos munkát minimálisra csökkenteni.
- A Pipogyusz megfelel? – kérdezett vissza gúnyos hanglejtéssel James, majd dühödt pillantással meredt az asztalon pihenő lényre. – Vedd tudomásul, hogy nem foglak kedvelni! Hiába nézel ilyen ártatlan szemekkel.
- James… mielőtt az őrület határára kerülnél, most szólok, hogy az ott épp alszik. – Nézett barátjára komoly aggodalommal Sirius.
- Oh… legalább akkor figyelhetnél, rám amikor hozzád beszélek! – nézett az alvó állatra, és arcán is megjelenő szenvedésével nyúlt el az asztalon lefejelve annak lapját. A bútor hirtelen remegésére a varázslény pillanatok alatt felébredt, hangos nem tetszéssel fejezve ki ébren létét.
- Ezt most jól megcsináltad. – Szólt közbe Remus és igyekezet elrejteni, hogy milyen jól mulat barátja tehetetlenségén.
- De most már legalább figyelni fog – nevetett hangosan Sirius, majd megpaskolta barátja vállát.
- Mit csináljak, hogy halkabbra fogja a csipogóját?
- Talán legyél vele kedves? – próbálkozott Nina, de testvére nem találta elég használhatónak az ötletet.
- Talán valakinek van jobb megoldása.
- Adj neki enni. – Vont vállat Sirius, miközben vigyorogva figyelte, ahogy barátja ügyetlenül veszi kézbe az apró szőrmekupacot.
- De mit esznek ezek? – nézett értetlen tekintettel a kis állatra, mely végre nyugodtan pihent a kezei között, apró szemeivel nagyokat pislogva.
- Bármit, amit elé teszel. Gyilkos például imádja a Bagoly Berti-féle minden ízű drazsét.
- Gyilkos? – kérdeztek vissza egyszerre, és Nina tudatáig lassan eljutott a felismerés szikrája.
- Nem, mondtam, hogy ne ez legyen a neve.
- De, ha egyszer ez illik rá a legjobban.
- Illik? Nekem első ránézésre pont úgy néz ki, mint az összes többi. Nem tudom elképzelni, hogy ezek a gombolyagok az egyik este folyamán vérengzésbe kezdenének. – Remus próbált komoly maradni, de a hangja dallamosan csengett a feltörő nevetéstől.
- Most ezt mondod, de mi lesz, ha a szőrcsomók összefognak?
- Lássátok be erre igazán kevés az esély, főleg, hogy a brífek szinte az egész napot átaludják. – A hátuk mögül érkező hitetlen hang tulajdonosa ugyan lehetetlenek találta Sirius képzelgését, mégis jót mosolygott a nem kevés fantáziával tálalt puccs gondolatára.
- Lily! – James amint felismerte a lányt új erőre kapva húzta ki magát. Egy szempillantás alatt ocsúdott fel melankolikus állapotából és elfeledve az első nap szerencsétlen eseményeit újra a régi formájában virított.
- Látom a nap végére sikerült magadhoz térned. Azt mondták olyan voltál, mint egy élőhalott.
- Igen… - nézett sóvárgó tekintettel a lányra, kinek szavai lassan tudatosultak az agyában. – Mármint, nem. Illetve volt már jobb napom is.
- Neked nincs egy ilyen belső hangod, ami figyelmeztet mikor elég? – kérdezte közelebb hajolva Nina, arcán egy szánakozó mosollyal.
- Neked nincs jobb dolgod? – fordult szembe testvérével állva annak tekintetét.
- Ami azt illeti, van. Lily segít, hogy eligazodjak a számmisztika rögös útjain. Egyszer talán neked is segít valaki a lélek útvesztőjének feltérképezésében. – Nina csípős megjegyzésére Jamesnek nem volt ideje válaszolni, mivel Sirius gyors rögtönzéssel témát váltott.
- Az este te vigyázol Gyilkosra. Egy szőrszála se görbüljön!
- Ne félj, neked elég gondod lesz James brífjével. – Amint a két lány odébb állt az asztaltól az említett tekergő kétkedő pillantások célpontjává vált.
- Most mi van?
- Hosszú éjszakánk lesz. – Motyogta maga elé Remus, miközben elcsigázva figyelte a hápogó állatkát amint épp gazdája ujjait harapdálja.
- Az már biztos, de előtte még meg kellene beszélnünk Mani napirendjét. – Lépett a három Tekergő mellé Ana és szemeiben izgatott fény táncolt. Az, hogy a házi feladatában nem egy mardekáros lett a társa égi áldásnak tartotta és úgy érezte imái végre meghallgatásra találtak.
- Mani? – nézett össze a név hallatán a másik két fiú.
- Neki legalább van neve, ami nem egy agresszív hajlamot feltételezz róla.
- Jól van, mi aztán nem vonjuk kétségbe a választást. – Fordult barátja felé szélesen vigyorgó arccal James.
- Pontosan, éppen ezért, mi inkább fenn megvárunk. Még úgy is le kell másolnunk a bájitaltan leckét. – Sirius meglehetősen jól türtőztette magát, de szája sarkában ott bujkált a hamiskás mosoly.
- Mindig ilyen jókedvűek? – kérdezte Ana, miközben leült Remus mellett és az alvó állatot az asztalra rakta.
- Igen, többnyire – mondta egy elcsigázott mosoly közben, majd a brífre tekintet. – Szóval hol kezdjük?
- Amennyire sikerült informálódnom, a többiekhez képest jól állunk. A névválasztással mindenkinek meggyűlt a gondja.
- Akkor találjuk ki, melyik lehet a kedvenc étele. – Gondolkodott Remus, miközben kézbe vette az apró lényt és óvatosan felébresztette. A kis Mani lassan nyitotta ki a méreteihez képest hatalmas szemeit és az ovális pupillák tükrében Remus egyértelműen kivette saját körvonalait.
- Igen, készültem is rá. Hoztam mindenféle édességet, amit csak találtam. – Ana egy pillanatra eltűnt a táska hatalmas szájában, majd a tenyeréből egy kisebb kupacot hozott létre a legkülönbözőbb nyalánkságokból. Amint felemelte tekintetét arcán halvány mosoly futott át elnézve társa óvatos mozdulatait, amivel a brífet tartotta.
- Te aztán felkészültél.
- Hát igen. – Tekintetét hirtelen vonta félre, mikor tudatosult benne, hogy milyen régóta is figyeli a fiút. A kettejük között beállt kínos csöndben lassan próbálták ki, hogy melyik finomság nyeri el a kis szőrpamacs tetszését. Sorra haladtak a legkülönbözőbb édességek listáján, de egyre inkább úgy érezték, hogy nekik jutott a legválogatósabb bríf. Lassan kezdtek kifogyni az ételekből, és a kipróbálható lehetőségekből. Fáradtan és ráunva ültek a csökönyös állat előtt. Ana frusztráltan és némi csalódottsággal a szemeiben figyelte, ahogy a szőrmeállatkájuk a lehető legnagyobb érdektelenséggel szemléli a neki felkínált ételeket. A kezében lévő tollat türelmetlenül forgatta ujjai között egészen addig, amíg a mutatványba hiba nem csúszott és az írószerszám a gravitációnak engedelmeskedve nagyot koppanva az asztal lapján legurult a földre. Mindkettejük tekintete követte a toll útját és az elmélázott állapotukban tudatuk egy pillanatra megfeledkezett a külvilágról. Szemük csak a tollat figyelte, melyért mindketten egyszerre akartak nyúlni. Fejük hangos koppanással ért össze, mely mindkettejükre józanító hatással volt. Az aprócska fájdalom átmeneti volt, de úgy hatott rájuk, mint a koffein egy szürke, borongós hétfői reggelen.
- Ne haragudj. – Hadarták egyszerre, majd mikor pillantásuk találkozott elmosolyodtak.
- Azt hiszem mindketten elfáradtunk. Talán máskor kellene ezt befejeznünk. – Javasolta Remus és elgémberedett kezével masszírozta meg a tarkóját.
- Igen. Mani meglehetősen válogatós – mondta halvány mosollyal az arcán és lassan fordult vissza a kis állathoz, mely a rövid incidens alatt eltűnt eddigi helyéről. – Hova lett? – kérdezte ijedten Ana, mire mindketten értetlen tekintettel keresték a szőrös kis lényt. Legnagyobb szerencséjükre az apró végtagokkal megáldott állatka nem jutott messzire. Nem sokkal arrébb tőlük az egyik griffendéles nassolni valójából szemezgetett. A páros halk sóhaj közepette nézett össze, majd Remus felállva az asztaltól Maniért ment.
- A mogyorót szereti.
- Ezt nem felejtem el – nézett nevetve Remusra, majd átvette tőle a szőrgombolyagot.
- Én se. Holnap megbeszéljük, mit szeret még – fordult félre némi zavartsággal az arcán Remus, melyet Ana is észrevett.
- Rendben… akkor holnap. – A lány szorosan a tenyerébe zárta a kis lényt, majd egy rövid köszönés után sietős léptekkel hagyta el a nagytermet. Nem értette, hogy mi történik vele és nem tudta hova tenni azt a különös zavart kettejük beszélgetésében.

A tekergők balsejtelem beigazolódott a hosszú és virrasztással teli éjszakákról. A bríf szőrmeállatkák nem bizonyultak szeretni való plüssjátéknak. Bár napjaik többségét az alvás tette ki, az éjszaka egyhangúsága és a magányérzet minden alkalommal hangos vijjogás és nyüszítés kísérete mellett ugrasztotta ki gazdáikat a meleg ágyból. A különféle próbálkozások egyike se járt sikerrel. A kis állatok nem vették jó néven a hanyagolást. Ha a különös véletlen folytán átaludtak egy éjszakát az alkalmi szülők éber forgolódással próbálták elhessegetni a baljós gondolatokat, hogy a kis állatukkal vajon minden rendben van e?
A meleg, kora őszi napok gyorsan peregtek az idő homokján. Hamar eltelt az első hét, mely leginkább a kihívásokról, a megszokásról és az alkalmazkodásról szólt. A diákok lassan kiismerték különös házi feladatuk mindennapi szokásait és az este folyamán egyesek már rezzenéstelenül tudtak aludni.

- Várjatok meg! – a folyosót kettészelő kiáltás tulajdonosa sietős léptekkel haladt át a kapu alatt. Hangjára többen is megálltak visszafordulni, mely a zsúfolt előtérben megnehezítette az előre haladást. – Nem ti, titeket nem is ismerlek – hadarta tovább szaladva és táskáját igazgatva a vállán szlalomozott a diákok között.
- Szóval ma is nehéz volt az ébredés? – kérdezte mosolyogva Remus mikor Nina lelassítva megállt a páros előtt.
- Igen… és ráadásul úgy érzem minden nappal egyre nehezebb a fel kellés. Na és ti, hogy haladtok a házival?
- Most, hogy rájöttünk, hogy lehet Manit elhallgatni már könnyebb – felelte Ana egy megkönnyebbült mosollyal az arcán, majd mikor kiléptek az iskola udvarára szorosabban húzta össze magán a talárt. Az egyre hűvösebb szellő jól körülírta a már érezhetően közeledő ősz hírét. Az erdő szélénél gyülekező tömeg fáradtan várta a tanár érkezését, aki csak hamar meg is érkezett. Manson professzor óráinak megsokasodott száma a kora reggeli órákon még az életkedvet is elvette a tanulóktól. A tanár kérésének eleget téve mindenki a párjához közel foglalt helyet.
- Hogy aludt? – kérdezte halkan Nina, miután Sirius mellé telepedet.
- Ki? Az idegeim gyilkosa vagy én? – fordult társához a fiú, miközben arcán a fáradtság jelei mutatkoztak.
- Nem érdekes. A tekinteted mindent elárul.
- Tényleg? De fogadjunk azt nem, hogy hála a reggeli ébresztésnek unalmamban volt időm kezelésbe venni a kis galádat. – Sirius szemeiben csillanó fény és az ördögi mosoly rossz előérzettel töltötte el Ninát.
- Jaj, ne. Mit csináltál vele?
- Mondjuk úgy, hogy ráfért egy kis fazonigazítás – mondta egy elfojtott nevetés közben Sirius és zsebe mélyéről lassan előbányászta a nyugodtan szuszogó állatkát.
- Te lenyírtad a szőrét? – fakadt ki hirtelen, és ugyan ilyen gyorsasággal ragadta magához a brífet.
- Csak a fejénél, így jobban illik a rá a neve! – hadarta némi komolysággal a hangjában, de a nevetést már nem tudta visszatartani és időközben minden szempár rájuk vetült.
- És szerinted ehhez ő mit szól? – nézett végig a békésen alvó lényen.
- Majd én válaszolok erre. – Jelent meg előttük a tanár alakja keresztbe font karokkal. – Megőrül tőletek! Tíz pont a Griffendéltől!