„A szenvedély miatt az ember nem tud enni, aludni, dolgozni, megnyugodni. És sokan megijednek tőle, mert amikor megjelenik, összetör minden régit, ami az útjába kerül. Senki nem akarja szétrombolni az életét. Ezért sokan távol tudják tartani maguktól ezt a veszélyt, és képesek fönntartani egy olyan házat, amely belülről már rothad. Ők a tudatosság mérnökei. Mások épp az ellenkezőjét gondolják: gondolkodás nélkül átadják magukat a szenvedélynek, és azt várják tőle, hogy minden problémájukra megoldást nyújtson.”

Roxfort szürke tornyai között, süvítő szél keringőzött kizökkentve pályájukról a hatalmas esőcseppeket. A sűrű masszává tömörülő komor felhőkből megállíthatatlanul hullott alá az átláthatatlan esőfüggöny. A tornyok orma beleveszett a fátyolos tompa szürkületbe. Az időjárás utolérte önmagát és a kellemes, melengető időt gyorsan váltotta fel az őszi évszak. Október vége felé a mindennapokat szeles és meglehetősen nyirkos idő kísérte. A változékony időjárás sokaknak okozott bosszúságot. A hirtelen változó frontok nem csak elviselhetetlen fejfájással párosultak, de az öltözködési szokásokat is megnehezítette. A reggel ébredtével a folyósok dermesztő vacogását még a jó meleg pulcsi alá bújva is nehéz volt elviselni, míg délutánra a szebb napokon, a nap sugarai melegséggel fűtötték fel a birtok legeldugottabb részét is.

A nap már lemenőben volt és fényét, körvonalait a felhők tompa árnya takarta el a sóvárgó szemektől, amelyek még ki szerették volna élvezni ragyogását a hideg téli évszak előtt. A hétvége hangulata felszabadítóan hatot a diákokra, akik az iskola helyiségeit birtokba véve próbálták kihasználni azt a kevés időt, amit a fárasztó tanórák levezetéseként jogosan magukénak tudtak. Míg a gondtalan diákélet velejáróját élvezték a fiatalok, addig az iskola egy magas tornyának az ablakában gondterhelt szempár meredt a komor tájra. Tekintetében bölcsesség és több év tapasztalata csillogott. Arcára mély ráncokat húzott az idő, melyeket talán a nyakába zúduló gondok idéztek elő. A szeme sarkában megférő apró barázdák mosolygós külsőt kölcsönöztek mind a megjelenésének, mind tompa fényben úszó szempárnak.
- Miről szeretett volna velem beszélni, Igazgató Úr? – Manson professzor alakja beleolvadt a szoba árnyába. A gyéren megvilágított helyiségben az amúgy is kisméretű varázsló most még vékonyabbnak tűnt. A félhomályban táncoló fények furcsa képet festettek a megfáradt tanáról. Sovány volt, mint a gyertya kanóca és táskás szemei alatt gyűrött ábrázata pont, mint az olvadt viasz amint végig csurog egyre torzuló gerincén.
- Szeretném megkérdezni, hogy tapasztalt e bármi furcsaságot az elmúlt napokban?
- Furcsaságot? Nem, minden a legnagyobb renden volt. Még az erdőben töltött tanórák is problémamentesen lezajlottak. Többnyire – válaszolta a professzor némi kétkedéssel a hangjában és szemeiben egyre nagyobb kíváncsiság fészkelte be magát. – Igazgató Úr, ha szabadna megkérdeznem. Mi aggasztja ennyire?
- A mi nap eltűnt egy diák. A Hollóhát klubhelyiségében látták utoljára, de az óta senki se hallott róla.
- Úgy gondolja, hogy az eltűnéshez talán köze lehet a varázslényeknek?
- Nem véletlenül dupláztuk meg az óraszámot drága barátom. Nem hiszek a véletlenekben. Várható volt, hogy előbb vagy utóbb, de újabb lépésre szánják el magukat. – A beszélgetés kimértsége lassan elpárolgott, ahogy a két idős varázsló egymással szemben állt. Arcukon már nem csak a gondok okozta kimerültség látszott, hanem az- az ősidők óta létező fogalom, melyet barátságnak hívnak.
- A legnagyobb tisztelettel, de az ő helyzetükben megértem, ha elkeseredettségükben meggondolatlan lépéshez folyamodnak.
- Azt hiszem ez nagyon is eltervelt szándékra utal, bár a varázslények már régóta küzdenek egyenlőbb bánásmódért, akadnak köztük olyanok is, akik nem riadnak vissza a durvább eszközöktől sem.
- Szóval a minisztériumot hidegen hagyja a jelenlegi helyzet?
- Többé- kevésbé. Mindazonáltal ez még nem lefutott ügy.
- Értem, és nekem mi lenne a dolgom? Gondolom nem csak ezért hívattál.
- Valóban nem. Szeretném, ha a diákokat alaposan felvérteznéd minden olyan információval, ami hasznukra válhat, egy esetleges támadás esetén.
- Igyekezni fogok. Bár akadnak köztük élesebb elméjűek, akik, ha elgondolkodnak a megemelt óraszámban és a tananyagban rájöhetnek, hogy mi húzódik a háttérben.
- Erre a kezdetektől fogva meg volt a lehetőség.
- És az elrabolt diák? Albus, én még mindig jobbnak tartom azt az elgondolást, hogy nyíltan a tanulók tudatára kellene hozni, hogy mi is a helyzet!
- Nem barátom. Nem szeretnék riadalmat kelteni. A szülök körében sem. A Hollóhátas Miss. Carter pedig a beteg családjához utazott haza.
- Szóval így fogjuk tálalni…
- Én sem vagyok megelégedve a helyzettel, de a minisztérium embereivel is együtt kell dolgoznunk. Nem fordulhat elő újabb eset, és, ha ez kitudódna, utat engednénk a káosznak.
- Van igazság abban, amit mondasz. Én megteszek minden tőlem telhetőt és reménykedek a legjobbakban.
- Tégy úgy barátom és, ha időd engedi, reménykedj helyettem is. Sok dolog vár még rám, amit el kell intéznem. – fejezte be végül Dumbledore a beszélgetést, majd íróasztala fölé görnyedt, melyen a hanyagul elrendezett papírok káosza uralkodott.

Mindez idő alatt Remus a könyvtárszoba csöndes magányába temetkezett. A magas, mennyezetig nyújtózkodó könyvespolcok takarásában húzta meg magát, elbújva az idegen tekintetek elől. Bár hétvége lévén nem sok diák volt, aki a könyvtárban töltötte volna a szabadidejét, vagy aki mégis túl szeretett volna esni a házi feladatok vége láthatatlan tengerén mostanra már azok is megelégelték a könyvek társaságát. A pislákoló gyertya fényében Remus feszülten lapozgatta a szürke és megviselt állapotban lévő könyvet. Tekintete mereven figyelte a sorokat és agya csak úgy itta az apránként összeálló szavakat, mondatokat. Alaposan végig gondolt minden egyes bekezdést és a nagy csöndben fel sem tűnt neki, hogy már nincs egyedül.
- Szia! – Hallatszott egy bájos női hang, melytől Remus ijedten rezzent össze és hirtelenjében a könyv is kiesett a kezéből. Még fel se tekintet, de már nyúlt volna az olvasmány után. Mikor az ismeretlen kezét látta közeledni a bőrkötésű mű felé idegesen pattant fel.
- Ne nyúlj hozzá! – mondta kissé hangosabban a kelleténél, mire a lány megtorpanva egyenesedett ki és Remus egy sebes mozdulattal ragadta magához a viseletes könyvet.
- Sajnálom, nem akartalak megzavarni. Csak láttam, hogy egyedül vagy… és gondoltam köszönök, de akkor megyek – motyogta a lány félénk hangon, majd mikor a fiú végre felpillantott és felismerte a riadt arcot azon nyomban elszégyellte magát.
- Ana, sajnálom. Megijesztettél. Már jó rég óta nem volt itt senki én meg teljesen belemerültem a – Remus egy pillanatra elhallgatott, nem tudta mit mondhatna, amivel kivághatná magát a beszélgetés kínos részéből -, a gondolataimba – zárta végül rövidre a magyarázkodást.
- Nem, semmi baj. Én sajnálom! Nem először fordul elő, hogy frászt hozok valakire – mondta viccelődve a lány és a háta mögött zavartan kulcsolta össze ujjait. – Akkor én, nem is zavarok tovább. Majd még beszélünk. – Köszönt el végül gyorsan, és egy baráti integetést követően sietve hagyta el az eldugott asztalt és a könyvtárat. A hátrahagyott fiú hosszú pillanatig csak egy helyben ült, fel se fogva az iménti jelenetet. Mindig is kerülte a kínos és magyarázkodást igénylő szituációkat és azt hitte eleget tanult két barátjától, hogyan nem kell viselkedni s most mégis megbántotta a lányt akarata ellenére. Dühös pillantással tekintet a cím nélküli, kopott könyvre mely miatt egyre többször bánt meg olyan embereket, akik meg sem érdemlik. Mióta a kézzel írt fűzött kötet a birtokában van egyre feszültebb és gyanakvóbb lett, de a kíváncsiság vágya és a küzdelme egy más életért erősebbnek bizonyult a félelménél.

Míg Remus a könyvtárban szorgoskodott addig a Griffendél klubhelyiségében a diákok elszórtan heverésztek a fotelekben vagy épp az ablak párkányában. Az üvegre tapadó apró vízcseppek lassan folytak végig a párás felületen mind nagyobbra duzzadva. A szétszéledő fiatalok között voltak, akik barátaik társaságában, jóízű beszélgetéssel múlatták az időt, vagy egy vaskosabb tankönyv fölé görnyedve próbálták behozni lemaradásukat és felkészülni a következő hét napjaira. Sirius egyedül bóklászott fel alá a helyiségben, melyet a kandalló lángjai kellemes melegséggel töltöttek fel. Nem találva a helyét próbálta lekötni a figyelmét és valami elfoglaltságot találni az unalmas óráira. Végül hangos sóhaj kíséretében dobta le magát a kandallóval szembeni díványra, ahol egy kíváncsi szempárral találta magát szemben.
- Na jó, neked meg mi bajod van? Fél órája kóvályogsz itt össze vissza. – Kérdezte némi szemrehányással a hangjában Nina, majd hangos csattanással csukta össze a kezében pihenő könyvet.
- Csak fél órája? Azt hittem már több idő eltelt. Halálra unom magam – mondta frusztráltan és válaszát megtoldotta még egy nyújtózkodással is.
- Hol hagytad a többieket?
- Remus a könyvtárban van, James pedig büntető munkában Pitonnal. – Arcán széles vigyor jelent meg, ahogy befejezte a mondatát. Ördögi sugallat jelent meg a tekintetében, mely újabb csínytevésekre engedett következtetni.
- Nem szeretem mikor így nézel. Mit tervezel már megint?
- Mi lenne, ha meglátogatnánk őket? A bátyád biztos örülne.
- Először is, ha meglátogatnánk, őket tuti valami hülyeséget találnátok ki, másodszor pedig valami jobb érvvel kellene előrukkolnod ennél.
- Szereted, ha szenved, mi? – kérdezte egy sunyi mosoly közben Sirius, mire Nina csak egy szemforgatással válaszolt.
- Erre inkább nem felelek, meglepődnél!
- Jól van… azért, ha meggondolnád, magad lassan fogok sétálni, hogy utolérhess.
- Nagyon csábítóan hangzik – mondta vigyorogva, majd hirtelen egy zöld szempár jelent meg előtte.
- Te állj meg egy pillanatra – szólt kissé parancsoló hangon a fiúnak, majd Nina felé fordult.
- Lily, mit szeretnél?
- Nem szívesen mondom ezt, de ha egyedül megy biztos, hogy újabb pontot vonnak le a Griffendéltől.
- Igen, ez holt biztos. – Sirius arcán hosszan elnyúló vigyor jelent meg, melyek mögött rendbontó ötletek sorra bújt.
- A te kezedben van a házunk sorsa! Ne engedd, hogy galibát csináljanak.
- Nem dramatizálod túl?
- Én is mennék, de sajnos sok dolgom van, és még a bájital házimat is meg kell csinálni. – Hadarta Lily, teljesen figyelmen kívül hagyva az előbbi kérdést.
- Na persze! – vágták rá egyszerre, mire a lány zavartan elmosolyodott.
- Nem számít. Nem fogok magyarázkodni.
- Jól van, nem kell győzködni, de cserébe az én házimat is megcsinálod! – Folytatta az alkudozást Nina és miután Lily beleegyezően sóhajtott arcára elégedett mosoly húzódott.
- Ne aggódj, én nem kérek tőled ilyet. Úgy is lemásolom valakiről – mondta vigyorogva Sirius, majd látva a lány egyre idegesebben csillogó szemeit inkább lassan hátrálni kezdett a kapu felé, nyomában Ninával. Miután az ajtó hangos nyekergéssel becsukódott mögöttük egy darabig némán lépkedtek egymás mellett. Tekintetük elidőzött az üres folyosók repedésekkel tarkított falain. A szótlan bandukolásnak végül Sirius vetett véget, aki csak a szeme sarkából tekintet a mellette lépkedő lányra.
- Szóval van már terved, hogy- hogy akadályozod meg az újabb pont levonást?
- Ha nem tudnám, hogy nem így van, azt hinném besúgó vagy és máshova gyűjtőd a pontokat.
- Még a gondolat is megsért – mondta tettetett felháborodással, miközben lefordultak az egyik bal oldali folyosó irányába. – Csupán nem hagyják kibontakozni a tehetségemet.
- Te szegény elnyomott. De mintha ezt már Jamestől is hallottam volna. Tényleg, miért is van ő megint büntetőmunkán? – jutott eszébe a kérdés, mely már jóval előbb megfogalmazódott a gondolataiban.
- Ha elmondom, megint leordítod a fejét. – Tűnődött el egy pillanatra Sirius, majd széles mosoly kúszott fel az arcára. - Tehát a Pitonnal közös csemetéjüket hagyták el… ismét.
- Szerencsétlen kis állat. Senki nem érdemelne ilyen hánytatott sorsot. Bezzeg, ha Lily lenne a párja, nem hagyná el.
- Azért ezt nem róhatod fel neki. Lássuk be, Lily és Piton nem egy súlycsoport – mondta egy sunyin megvillanó mosoly közben, majd mikor a szavak alatt rejlő valódi jelentés eljutott Nina tudatáig nehezére esett visszafojtania a feltörő nevetését. Hosszú percekig nem tudott megszólalni és csak halk kuncogását lehetett hallani, melyek a testét a rázták. Egy idő után már nem is az elhangzottak kétes értelme volt, ami magával ragadta, hanem valami nehezen múló, szűnni nem akaró vidám érzés, mely megfertőzte a gondolatait. Sirius minél tovább nézte a mellette kacarászó lányt annál kevésbé tudta megállni, hogy ne vegye át az önfeledt vihorászását. Mire elérkeztek a büntető feladat helyéül szolgáló teremhez könnybe lábadt szemekkel álltak meg az ajtó előtt, melyet a nevetés csalt a tekintetükbe. Arcuk elzsibbadt és a levegőt is szaporában vették magukhoz. Alig, hogy benyitottak a rendetlen terembe James idegesen és türelmetlenül megvillanó pillantásával találták szembe magukat.
- Ti meg mit kerestek itt? És miért van ilyen jó kedvetek? – kérdezte némi kíváncsisággal a hangjában, és Sirius nagy lelkesen el is mesélte volna, ha Nina nem könyököl látványosan a fiú oldalába.
- Gondoltuk kell a biztatás, de már nem emlékszem min kezdtünk nevetni – mondta felszisszenve a hirtelen jött támadástól, majd megvakarta a fejét. – Szóval mit kell csinálnotok? – kérdezte lassan körbe tekintve a zsúfoltan berendezett helységben, majd Pitonra szegezte tekintetét.
- Takarítanunk kell. Varázslat nélkül. – Tette hozzá gyorsan, sejtve, hogy mi lett volna barátja következő kérdése.
- Egész szépen haladtok – mondta karba font kezekkel Nina, miközben alaposan szemügyre vette a szobát és annak elrendezését. A falakon a legkülönfélébb képek díszítették a lambériát, és ott ahol a már megkopott tapéta díszelegne magasan elnyúló szekrények tornyosultak eltakarva a szoba hibáit. Minden egyes polcon egy a múltból vissza maradt emlék, serleg vagy képek tömkelege állt. A zsúfoltan felsorakoztatott tárgyakat vastag por lepte, mely láthatóan több éve gyülekezhetett fel. Nina pillantása hosszan elidőzött a régi képeken és a szépen megmunkált díszeken melyeket a dohos szoba rejtegetett, és bár mindegyik kincs fénytelenül olvadt a szoba homályába, úgy érezte a két fiú soha az életbe nem végezne a takarítással. Tekintete lassan kúszott tovább a szoba közepe felé, ahol egy szépen kidolgozott tükör állt a maga egyszerű pompájával. Az aranyozott szegély, még a rárakodó kosz alatt is visszaadta a keret nagy oda figyeléssel kialakított mintáját.
- Az Edevis- tükre. - James hangja hirtelen hasított a csöndbe, mikor észrevette, hogy testvére érdeklődve szemléli a por alatt megbújó mágikus tárgyat.
- Edevis- tükre? - kérdezett vissza, hátra tekintve bátyára, majd lassan fordult a tükör felé, hosszan szemlélve a benne lévő képet.
- Nem egyszerű tükör. Azt látja benne az ember, ami szívének a vágya. – James hangja lassan jutott el Nina tudatáig, miközben a por lepte üvegben saját magát vélte felfedezni. Minden pont olyan volt, mint máskor, és nem értette mitől lesz ez varázstükör. A kíváncsiságtól hajtva egyre jobban koncentrált a képmásra, hátha felfedezz valami szokatlan, nem oda illő jelenséget. Egyre közelebb hajolt a tükörhöz, amiben lassan rajzolódott ki egy ember alakja. A kusza körvonalak és a homályos kép minden egyes pillanattal tisztábban jelent meg a tükör felszínén. A felismerés szikrája hirtelen sújtott le a rá, felkapcsolva az apró képzeletbeli villanykörtét mely fényességgel és rengeteg kérdéssel árasztotta el a tudatát. Tisztán látta magát a tükör képében, ahogy azt is, hogy a semmiből előtűnő alak nem volt más, mint Sirius. Ezernyi kérdés zúdult fel benne egyszerre, fojtogató, vádló és rettentően kínzó kérdések. Mindegyikre azonnali választ akart, konkrétat és megmagyarázót, de agya kikapcsolt és a tömérdek kérdés egyre mélyebbre ásta be magát, ahol az észnek már nincs jelszava.
- Mit látsz? – kérdezte egy hang közvetlen a háta mögül. Nina egy pillanatra összerezzent és egy szempillantás alatt fordult meg maga körül, mint akit rajta kaptak valami tiltott, szégyenteljes dolgon. Amint felemelte tekintetét Sirius kíváncsian csillogó szemeivel találkozott és ebben a pillanatban elviselhetetlen kétely szállta meg. Vajon tényleg a szívének vágyát látta, vagy csak a fiú tükörképe játszotta a bolondját vele.
- Mi? Hogy mit? Izé… én csak magamat – mondta kissé szétszórtan, de igyekezett hangjába magabiztosságot csempészni több-kevesebb sikerrel.
- Oh, azt hittem pedig, hogy nagyra törő vágyaid vannak. – Nézett kissé csalódottan Sirius a lányra, aki halkan felsóhajtott elfojtva magában egy káromkodást.
- Akkor már ketten vagyunk… bár csak azt mondhatnám, hogy nem ért meglepetés – mondta némileg csüggedt hangon, majd mikor az ajtó hangos robajjal becsapódott, Manson professzor alakja jelent meg, a maga alacsony termetével és szigorúan bíráló tekintetével.
- Úgy látom időközben megérkezett a segítség is. – A tanár tekintete vádlón meredt a két hívatlan vendégre.
- Nem, nem! Biztos lehet benne, hogy én nem takarítottam helyettük – mondta vigyorogva Sirius, melytől Manson professzor szemeibe hideg fény költözött, amikből csak úgy áradt az elmarasztaló intés.
- Nos Potter, igazán sajnálom. Ilyen barátok mellett bizonyára nincs szüksége ellenségre.
- Hé! Ez így nem… - szólalt fel hirtelen Sirius, de mielőtt még befejezhette volna a mondandóját ismét egy éles könyök fúródott a bordái közé. A pillanatnyi tompa fájdalomtól elnémulva, dacosan tekintet a mellette vigyorgó lányra.
- Ha legközelebb büntetőmunkára szeretnének jönni, szóljanak. Biztosan találunk valamit, ami megfelel a képességeiknek. Most pedig menjenek a hálókörleteikbe. Mára elég volt magukból. – Manson utasító hangjára egyikőjük se mozdult meg, csak miután a tanár már a folyosó végén szedte tömzsi lábait.
- Remélem, nem kell túl gyakran veletek töltenem a délutánjaimat, jobb dolgot is el tudok képzelni ennél – mondta Piton idegesen, majd a tanár után ő is ki sietett a szobából.
- Végre megszabadultam ettől is… már csak egy ágyra vágyom. – Ásította James fáradtan és türelmetlenül tekintett vissza a többiekre.
- Ki kell találni neked valami kevésbé fájdalmas megoldást, amivel elhallgattathatsz. – Morfondírozott Sirius gondolataiba merülve és arcán egyre jobban megnyúlt a kacérkodó mosoly.
- Találgass csak. Én meg vagyok ezzel elégedve.
- Hé, nem indulhatnánk? Ezt út közben is meg tudjátok beszélni! – Szólt rájuk James kissé türelmetlenül és próbálta felhívni magára a figyelmet
- Én viszont szívesen választanék valami kellemesebb megoldást – folytatta a gondolatmenetét Sirius eleresztve a füle mellett barátja hangját.
- Én pedig megőrülök tőletek! Nem mehetnénk már? – kérdezte némi idegességgel a hangjában, majd gyors léptekkel elhagyta a délutánjától megfosztó szobát.