A kunai egy fémből készült, igazi nindzsa eszköz, amelyet ásásra, feszítésre, kalapácsként vagy mászáshoz is használtak. Eredetileg paraszti eszköz volt, egy kis kézi ásó-féleség. Mivel hegye és éle is volt, így alkalmazták fegyvernek is. Bo-shuriken-ként dobhatták, de kitűnően megfelel ízületek feszítésére, leszorításra illetve bőr- és izomfogásra is. Ha a nindzsa tehette, bo-shuriken helyett kunai-t vitt magával, mert a nagyobb tömege miatt nagyobb távolságra lehetett hatásosan dobni. Sokkal inkább munkaeszköz, mint fegyver, de természetesen ennek a használatára is megvan a kidolgozott taktika és mozgásanyag. Elég erős "pengéje" van akár egy kardcsapás kivéséhez is. A markolat vége át volt fúrva, és abba egy rövid kötélkarika volt belefűzve, hasonlóan, mint napjainkban a modern túlélő késeken, de a kunai kötelét nem a csuklóra, hanem a hüvelykujjra fűzték.

Ez az, amit előszeretettel fordítanak dobócsillagnak, pedig shuriken ("kéz rejtett penge") bármi lehet, ami viszonylag kicsi és el lehet dobni. Vagyis egy toll, kávéscsésze alja, tányér, csavarhúzó, ecset, kés vagy olló is shuriken, ha úgy használjuk. A shuriken, különösen a bo-shuriken használata sok gyakorlást igényel. Ez egy összefoglaló név, ami alatt többnyire a hira-shurikent szokták érteni, de a következők is shurikenek: bo-shuriken, byo, dokko, valamint a Togakure Ryu egyedi alakú négyágú shurikenje, a senban-shuriken.
Ma is használnak shurikent, méghozzá a rendőrség és a katonaság különleges alakulatainál. Egy jó shuriken 5 méteren belül kizökkenti az ellenfelet a ritmusából. Nagyon parktikus fegyver, főleg tűz- és robbanásveszélyes helyeken, ahol a lőfegyverek torkolattüze vagy a célt tévesztett lövedék súlyos károkat okozhat, például olajfinomító, alkoholgyár, egyéb vegyi üzem, hő- és atomerőmű, stb.

Bo-shuriken a neve a bot vagy pálca alakú shurikennek, de lehet toll, ecset, kés vagy olló is, ha úgy használjuk. Akár 15-20 cm hosszú is lehet, de léteznek egészen kicsik is belőle. A használata sok gyakorlást igényel. Ide sorolható a byo és a dokko is.

A bo a szerzetesek, parasztok és a vándor kereskedők legkedveltebb eszköze volt, de idővel a szamurájok is felvették a kiképzésükbe, mert felismerték az előnyeit és lehetőségeit. Nagy távolságot lehet vele tartani, így akár kard ellen is használható, de közelharcban is sok segítséget nyújt, feltéve ha jól használják. A kör keresztmetszetű bo a leggyakoribb.
A hosszát többféleképpen is meghatározták a különböző stílusokban. A rokushaku-bo név utal a méretére, ami roku shaku, hat shaku, vagyis 180 cm. Máshol egyenesen a talajon állva a talajtól a felfelé kinyújtott a fejtetőig vagy fejtető fölé tenyérnyivel kell érnie. Ez utóbbiak igazodnak a használójához. A leggyakoribb a fejtetőig érő változat.

A tonfa (tomfa, tuifa, tong fa, tunkuwa, Thaiföldön pedig mai sawk és mae sun sawk) egy hagyomásnyos okinawai kobudo eszköz. Számos stílusban tanítják a használatát. Kb. 50 cm hosszú keményfa, markolattal ellátva. Főleg körkörös ütésekre és csapásokra használják. Anyaga lehet még gumi, műanyag vagy könnyűfém is. Jól kézben tartható, kitűnő közelharcfegyver. Használható ütésre, csapásra, szúrásra, feszítésre, lefogásra. A derékszögben oldalra álló rövid nyél használható kampóként is. Széles körben alkalmazzák a katonák és a rendőrök is.

A nunchaku, akárcsak a sai, szintén az okinawaiak és a kínaiak egyik sajátos fegyvere. A karate és a kobudo használja a legtöbbet. A fegyver őse egy cséphadaróhoz hasonlító mezőgazdasági eszköz. Védekező-támadó fegyver, különösen nagyot lehet vele csapni, de használható szúrásra, folytásra és feszítésre is. Eredetileg két 20-30 cm hosszú, 2-3 cm átmérőjű dísztelen, kör, hatszög vagy nyolcszög keresztmetszetű keményfából készült, amelyek az egyik végüknél egy rövid kötéllel voltak összeerősítve. Később számos változata készült: szépen díszített, kötél helyett lánccal összeerősített rudakkal, fa helyett fém vagy műanyag rudakkal, csúszásgátló bemetszésekkel, bütykös rudakkal, újabban teleszkópos rudakkal, de kapható egyetlen bottá összecsúsztatható változata és csapágyas kapcsolódási ponttal készített kivitelű is.

 A katana a klasszikus japán kard, a szamurájkard. A katana-t többnyire békében hordták, csatába a nagyobb és nehezebb tachi-t vitték. Élével felfelé hordták, közvetlenül az övbe tűzve, a kirántás gyorsabbá tétele miatt. A jellegzetesen hajlított ívnek az az oka, hogy az egyenes kardok eltörtek, amikor igazán kemény és ellenálló felületbe ütköztek (sisak, páncél, másik kard), illetve az ívelt pengét könnyebb kihúzni a hüvelyből. Az igazán minőségi kardokat csak a legjobb kardmesterek készítették, hosszú hónapok kitartó munkájával, számtalan rituáléval övezve. A kard készítésének tudománya apáról fiúra, mesterről tanítványra szállt. A régi mesterek titkának egy részét csak nemrég sikerült megfejteni, hála a modern anyagvizsgálati módszereknek.