„Végek. Vannak emberek, akiknek a szíve helyén csak egy istenverte kalapálás van ha boldogok, ilyenkor képes volna elárasztani a világot. De iszonyatosan égetve szakad szét elemeire, porlad el, hűl el, szűnik meg, erősödik ki ha fáj. Kimarva, kilúgozva. A fájó fájdalom lassú, csak csörgedezik, szivárogva higanyként kúszik mélyre benned. Az öröm ezzel szemben villanásszerűen hasít beléd. A fájdalom azonban elnyújtva adagolja dózisát, mígnem megkövesedik, megáll a jól becélzott helyén, ott aztán összecsomósodik, megkeményedik és beleég. A boldogság azonnal képes maximumon hatni, és azonnal meg is tud szűnni. A kín nem. Az hosszan-hosszan egyre lila foltosabb, szikrázón kínzó nyugtalanság, és elmúlása is igen lassú. Ha van ilyen egyáltalán. Én úgy vélem, nincs. Ami volt, sosem múlik el. Semmilyen formában. Ami volt, van. Mindig van. Magadban hordozod. Beléd épül, hat rád, tudva- tudattalanul, épít, leépít. Megváltoztat, érlel, szétszed, összerak.”
A roxforti birtok felett hatalmas gomolyfelhők gyülekeztek eltakarva ezzel a nap sugarainak legcsekélyebb foszlányait is. Az egyre sűrűbben összetömörülő boltozatot hűvös szellő kísérte, mely pillanatok alatt lecsökkentette a kinti hőmérsékletet. A nyomasztó időjárás mely hirtelen telepedett le az iskolára sokakban keltett depressziós hangulatot. A diákok többsége szétszórt volt és igen élénk hangulatváltozás kísérte a mindennapjukat. Az egyik percben jóízű kacagásuktól volt hangos a folyosó, a másikban pedig a hátuk közepére se kívánták a körülöttük lévő fiatal varázslókat és boszorkányokat. Nem volt ezzel másképpen Nina sem, aki a reggeli ébresztőt túl aludva, kapkodva robbant ki az ágyból. A reggeli rutin ceremóniáját lerövidítve és felgyorsítva próbálta magát elfogadható állapotba hozni, ezzel megdöntve saját rekordját is. Rövid időn belül napra készen állt a fürdőszobai tükör előtt és már csak egy utolsó, mindennapos kiegészítő volt hátra, mely remekül elbújt tulajdonosa elől. A hangos és sürgető kiabálásoktól, melyek a klubhelyiség irányából szűrődtek Nina kénytelen volt engedni elvárásaiból, és az általa nem túlságosan szimpatikusnak tartott B- verziót varázsolta arcára. Barátai társaságában sétált le a nagyterembe, ahol a legrövidebb úton sétált a Griffendél asztalához és ült le testvére mellé. Alig, hogy elhelyezkedett a padon, arcát tenyerének támasztotta és rosszalló pillantással tekintet a három tekergőre, akiknek arcán látszott vissza fojtott nevetésük árnyéka.

- Ne szóljatok egy szót se!
- Ugyan, hisz egész jól áll neked a szemüveg. – Próbálta Remus feloldani a lány irányából érkező fagyos hangulatot. Tekintete még a vékony üvegen át is tüzes szikrákat szórt.
- Mondtam, hogy inkább beszéljünk másról! – Nina hangjában csüggedt hangsúly érződött, és hanyag mozdulattal vette le az orrán pihenő szemüveget, mely az utálata tárgyát jelképezte. A régebbi időkből hátra maradt vastag keretes darab nem volt túlságosan viseletes, de azokat a napokat idézte, amikor még a kedves szülők vásárolták az ilyen szükségleteket.
- Nem is tudtam, hogy neked is kellene hordani ilyet– mondta nevetve Sirius, majd kivette a lány kezéből a szemüveget és némi ügyetlenkedéssel feltolta az orrára. – Hogy áll?
- Majd elmondom, ha rájövök, hogy hol kezdődik a fejed és hol pedig a szemüveg – felelte cinikusan, míg szája sarkában megjelent valami mosolyféle. Bár látása nem volt túl rossz és a körvonalak tompa határán kívül jól kivette még a formákat is, de az egyes részek elhomályosultak a szeme előtt.
- Ilyen a genetika. – James arcán elégedett mosoly bujkált, míg némileg értetlen tekintettel fordult testvéréhez. – Hol hagytad a kontaktlencsédet?
- Ha tudnám, akkor most nem erről beszélgetnénk.
- Ott a pont – mondta szórakozottan Sirius, miközben megpróbált Nina felé mutatni a lencsék homályán át.
- Vedd már le, így csak megfájdul a fejed. – Szólt rá Remus, de úgy tűnt hangja nem jutott el barátja füléig.
- Szerintem előbb töri össze – vigyorgott hosszan James, élvezve barátja bohóckodását.
- Akkor, ha lehet inkább útközbe. El fogunk késni az óráról. – Állt fel elsőként az asztaltól Remus, majd sürgetően pillantott a többiekre.
- Nem sok kedvem van egy újabb varázslatos varázslények órához a kedves Manson professzorral.
- Csak tudnám, hogy miért tettek be ennyit erre az évre. – Szólalt meg Sirius miközben botladozva kiegyenesedett és bizonytalan lépésekkel eltávolodott az asztaltól. Kezeit kinyújtva próbálta segíteni a tájékozódást a lecsökkent látási viszonyait kiegyenlítve. Megunva barátja csoszogását, James határozott mozdulattal fosztotta meg Siriust a szemüveg birtoklásától és Nina kezébe nyomta.
- Ne hagyd, hogy megtalálja. – Testvére parancsoló hangját hallva Nina legszívesebben ellenkezett volna, ha kivételesen nem értett volna egyet vele. A kis társaság most, hogy senki sem totyogott elhagyta a nagyterem helyiségét és egyenest az udvar felé vették az irányt. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy Remus észrevegye barátja hirtelen hangulatváltozást és bár tudta jól mi lesz Sirius válasza mégis hallani akarta.
- Minden rendben?
- Csak a fejem fáj… de nem akarom hallani, hogy te megmondtad!
- Pedig ő megmondta. – Fordult hátra a két fiúhoz Nina, melyhez még James is csatlakozott egy széles vigyorral körítve az iménti csipkelődős választ.
- Lépjünk túl rajta – mondta Sirius egy elnyújtott ásítás közben és amint kiléptek a szabadba hunyorítva emelete kezét az arcához árnyékot vetve a szemeire és elzárva a nap vakító sugarait, melyek most áttörtek a sűrű felhőboltozaton.

A korai tanóra ellenére a diákok mindegyike időben elkészült és unott tartással várakoztak a Tiltott Rengeteg határában. A fák koronái lassú mozgással dülöngéltek és a leveleik között játszadozó szél hangos susogással borzolta az ágakat és a diákok kedélyeit. A lombok sötétlő árnyéka fenyegetően magasodott a fiatalok felé, akik úgy érezték bármit megadnának, ha elmaradna az óra, vagy ha előre tekerhetnék az időt. A szárnyaló fantáziának Manson professzor sietős léptei vetettek véget, akinek már a látványa is megzabolázta a képzelőerőt.
- Jó reggelt mindenkinek ezen a nem túl szép, sőt egészen pocsék délelőtti napon. – Hangzott a tanár nyers modora, miközben elfoglalta szokásos helyét egy farönkön.
- Jó reggelt Mr. Manson. – A meglehetősen halványra sikeredett üdvözlésből kiérződött a nyomasztó hangulat.
- Biztosíthatom, hogy ha rajtam múlna, most mindannyian bent a meleg szobában lennék, ki- ki a saját kénye- kedvére. De mivel ezt nem én döntöm el ezért ma egy felettébb unalmas témáról fogunk tanulni egy meglehetősen izgalmas helyszínen. – A professzor hagyott némi szünetet a bevezető és az órai munka ismertetése között.
- Szóval mi lenne a feladat? – kérdezte kissé sürgető hangon James.
- A feladat Mr. Potter, bizonyára meghaladja majd a tudását, de hát nem is várhatom el, hogy felkészüljön az óráimra – felelte cinikusan és hangjából maró gúnyt lehet kivenni. Rosszabb napjain, melyek az év nagyobb részét kiteszik a haragját egyetlen emberre szokta zúdítani. A szerencséjük csak az, hogy mindig más az- az egy kiszemelt. - A saját élőhelyükön fogunk megismerkedni a különböző varázs lényekkel. Remélem, egyikőjüknek sincs ezzel kifogásuk.
- Saját élőhely? A Roxfort területén? – kérdezett vissza Ana, bár hangja elhalványult, ahogy tekintete Manson professzor szigorú alakjára tévedt.
- Vagyis a Tiltott Rengetegben? – nézett fel Perselus rezzenéstelen tekintettel.
- Gratulálok Mr. Piton az éles meglátásához. – hiába a jogos következtetés Manson ritkán illette diákjait bármiféle dicsérő jelzővel. – Most pedig ha volnának szívesek abba hagyni a susmogást, biztosíthatok mindenkit, hogy nem fog az erdőben maradni. A végtagjaikra legyenek szívesek figyelni, annak nem garantálom a biztonságát. – A nem túl derűlátó ismertető után a diákok egy hatalmas csoportba rendeződtek a lehető legközelebb húzódva egymáshoz. Nem sokuknak volt kedve vagy bátorságba bemenni a rengetegbe, de a folyamatos belső győzködés és az elkerülhetetlent látva hatalmas gombóccal a torkukban sorakoztak fel.
- Van valami tanácsa professzor, amire figyelnünk kellene? – kérdezte kissé félénken és megremegő hanggal Ana.
- Hogyne Miss. Moore. Figyeljen a lába elé és kíméljen meg a fárasztó kérdéseitől. – A bántó válasz után a professzor a csoport elé állt és méregetően tekintet a fiatalokra. – Tehát, szeretném, ha senki sem maradna egyedül. Mindenki keressen egy vagy több párt, de az se érdekel, ha egy emberként követnek – mondta egy elcsigázott mosoly közben, míg tekintete a szorosan egymáshoz tapadó diákokat fürkészte. – Nem kell semmihez nyúlniuk, elég, ha rám figyelnek, miközben magyarázok. Ha kérdésük van, kíméljenek meg tőle addig, amíg ki nem érünk az erdőből. Indulhatunk? – kérdezte végül türelmetlenül, majd rövid várakozást követően intet a csoportnak, hogy kövessék. – Jah igen. Hagrid kutyája gyakran kószál a rengetegben. Nem kell tőle megijedni. - A diákok halk sustorgása és visszakozása egyre halkult amint az erdő sűrű homálya felé közelítettek. A szívükben élő kép és az előbb elhangzott nem éppen biztató szavaktól minden idegszáluk feszülten figyelt.
- Ennyi felhajtást egy kis erdei séta miatt. – Sirius unott hangjára sokan fordultak hátra, de ő csak rátett egy lapáttal és némi színpadias rájátszással nagyot ásított.
- Mert gondolom, ti úgy ismeritek az erdőt, mint a tenyereteket. – Nina szemrehányó tekintete mögött szórakozott mosoly bujkált. Pár lépéssel lemaradva a csoporttól sétált a rengeteg árnyában, mely minden egyes lépéssel egyre sötétebb lett. Nem tudta megmagyarázni, hogy milyen oknál fogva, de úgy érezte, a fiúk járatosabbak az erdőben, mint a jelenlévő személyek összesen.
- Mi nem, csak Remus – mondta vigyorogva James, mire az említett egy erőteljes mozdulattal oldalba vágta barátját.
- Na, nem mintha ezt elhinném. Csak belerángatnak a bajba – mondta nevetve Nina, együtt érző pillantással tekintve Remusra.
- Igen, és téged is olyan nehéz bele keverni. – Sirius lelkes tekintetében fondorlatos ötletek váltották egymást egészen addig, míg James sötéten megvillanó szemei belé nem fojtották a szót. – Nem fontos… - felelte lehangoltan és megcsappant lelkesedéssel, míg figyelme az erdőre összpontosult. A professzor gyorsan haladt keresztül a lombok alatt, miközben próbált minden lényegesebb szálat megragadni és kellően kifejteni. Minél több időt töltöttek a sűrű fák között a diákok annál inkább leküzdöttek a kezdeti aggályaikat. A tankönyvben olvasott anyag valahogy érdekesebbnek tűnt kint a szabadban, már csak azért is, mert a fokozott izgalmak között minden apró neszre felfigyeltek. Az óra vége felé közeledve a tekergők azon kevés figyelme is elfogyott, melyet a tiltott helyen való járás tudata okozott. James tekintete egyre másra figyelt, míg kezeit mélyen a zsebében pihentette. A csöndes mélázásból egy parányi csípés zökkentette ki, mely az ujjától egész hosszan kisugárzott.
- Au! – Kapta elő hirtelen a kezeit a ruhája mélyéről és a mozdulat hevével az ott lapuló bírf is kipottyant. Az apró lény összegömbölyödve gurult el a fák tövében, lendületet véve az árokszerű földkupacról. – Ez megharapott!
- Harapott? Van annak a valaminek foga? – kérdezte nevetve Sirius, mire barátja csak vállat vont és felsóhajtva kutatta szemeivel az állat hol létét.
- Majd, ha megtalálom, megvizsgálhatod. Nem hagyhatom el, ezen múlik az év végi jegyem.
- Igen, és Pitoné is – mondta széles vigyor közben Sirius.
- Ne bohóckodjátok el – szólt közbe Remus – meg kell találnunk mielőtt valami baja, esik, vagy Manson észreveszi, hogy elhagytad.
- Na igen, el képzelni se tudom, hogy melyik a rosszabb. – Nina kuncogására James megpróbált oda se figyelni, majd egy halk sóhaj kísértében tért le az ösvényről.
- Találjuk meg mihamarabb, hogy rásózhassam Pitonra.
- Csak nem eshetett olyan messzire – mondta elgondolkodva Remus, míg tekintete a vastagon felgyülemlett száraz avart figyelte.
- Magától meg úgy sem tudna hova menni. – Sirius szemei hirtelen megakadtak valami bundás kupacon, mely a levelek takarásából igyekezett előtörni. Barátját hátba paskolva próbálta felhívni a figyelmét a szőrös bajkeverő helyzetére. – Ott van lent.
- Na végre, akkor már csak fel kellene hoznom – mondta elcsigázott érdeklődéssel, mely leginkább az állat megszerezésének a körülményeire vonatkoztak. A keskeny árokszerű mélyedés alighanem egy kis patak volt hajdanán, mely mára teljesen kiszáradt. A fák gyökerei és az elszáradt levelek vastagon takarták a medret és megnehezítették a lejutás körülményeit. James frusztráltan tekintet le az apró lényre, miközben óvatos mozdulattal próbált biztos talajt keresni talpának. Az elsőre stabilnak tűnő pont hirtelen roppant össze. Az üreges és szétmálló gyökerek nem bírták a terhelést melytől James egyensúlyát vesztve próbált megkapaszkodni barátaiban, de a talaj az ő lábuk alatt is ingatagnak bizonyult. A száraz földön és leveleken lecsúszva értek ismét talajt egymás hegyén-, hátán.
- Még jó, hogy puhára estem… - mondta Nina, miközben körbetapogatta a fejét.
- Csak a magad nevében beszélj. – Sirius elhaló hanggal próbálta magát és a ránehezülő terhét feltolni, miközben arcára széles vigyor húzódott. – Bár a kilátás miatt nem panaszkodom. – A célzás kissé megkésve, de eljutott Nina tudatáig, aki hirtelen mozdulattal húzta ki magát eltávolodva ezzel a fiútól és a mohón csillogó szempártól.
- Akkor remélem kiélvezted!
- Azt hiszem eltört valamim. – Szólt közbe James, míg kezeivel a hátát masszírozta. – Valami reccsenést hallottam.
- Az csak egy fadarab volt – mondta szánakozó hanggal Remus, de arcán kárörvendő mosoly csücsült.
- Legalább mondjátok azt, hogy az a szörnyeteg nem tűnt el ismét.
- Hogy mondhatsz rá ilyet? – kérdezte tettetett felháborodással Nina, miközben elkúszott az avarral borított lényig.
- Azt a valamit a sátán küldte! De csak azért is megmutatom, hogy kibírom vele az év végéig. – James arcán tőle szokatlan harci vigyor húzódott, melytől egészen fellelkesült.
- Szerintetek mikor mondjuk meg neki, hogy csak pár hétig kell rájuk vigyáznunk? – kérdezte alig hallhatóan Remus, mire a többiek csak vállat vontak.
- Gratulálok Mr. Potter, igazán meglepett. Megdöntötte az elvárásaimat, nem gondoltam, hogy a szerencsétlen áldozata ilyen sokáig húzza magánál. – Jelent meg Manson professzor alakja a hátuk mögött, mely a sötét erdőben valahogy ijesztően elgyötörtnek látszott.
- Igazán örülök, hogy csalódást okoztam!
- Elég volt a fecsegésből, a kis kitérőjük miatt tíz pontot levonok a Griffendéltől.
- Tízet? – kérdeztek vissza egyszerre.
- Elvileg húszat terveztem, de mivel a bríf túlélte ezt a kalandot tíz pontot vegyenek ajándéknak. Most pedig, ha kérhetem, csatlakozzanak a csoporthoz – mondta némi kellemetlen szájízzel, majd a professzor visszasietett a többi diákhoz.
- Megőrülök ettől az izétől! Valaki szabadítson meg tőle – ragadta meg James a szőrmókot, majd a hatalmas szemeket látva felsóhajtott és ismét a zsebe mélyére temette a kis lényt.